Az Amblyopia, más néven tompalátás, az agy vizuális rendszerének fejlődési rendellenessége, amely fő jellemzője, hogy az agy a tompalátó szemből jövő fényingert nem dolgozza fel hatékonyan, hanem elnyomja1. Kialakulása szemészeti okokra vezethető vissza (kancsalság, jelentős fénytörési különbség), amelynek eredményeként a fejlődő agy nem tanulja meg összehangolni a két szemből jövő vizuális információt. Így egy sor a látást és a szem-kéz koordinációt érintő rendellenesség alakul ki2–5, melyek közül a legjelentősebb az érintett szem látásélességének erőteljes csökkenése, és a csökkent vagy hiányzó sztereólátás (mélységészlelés). Hazánkban az európai átlaghoz hasonlóan a populáció 2-3 % érintett. Ez a 2-6 éves korú gyermekekre vetítve 20-25.000 gyermeket jelent csak Magyarországon! A tompalátás jelenleg elfogadott kezelési módja az, hogy a jól működő szemet akadályozzuk a jó látásban, így a rosszul működő szem idegi kapcsolatai újra megerősödhetnek, és visszaállhat a tompalátó szem látásélessége. Ennek egyik, sok évtizede sikerrel használt megoldása a jó szem tapasszal történő leragasztása, amely azonban sok hátránnyal jár, és létjogosultsága egyre inkább megkérdőjelezhető a modern technika vívmányainak előretörésével6.

A jelenleg elérhető takarásos és egyéb, a jó szem látását akadályozó terápiák hatékonysága nagyon változó, alacsony a betegek együttműködése, az esetek egynegyedében abbahagyva kiújul7, és többek között társadalmi megbélyegzést is okozhat. A gyermek kellemetlenül és frusztrálva érzi magát az egyes társas helyzetekben, amelyek súlyos következményekkel járhatnak felnőttkorban8,9. Sok gyermek és szülő nem bírja a hosszú, akár évekig tartó kezelést és az ezzel járó fent említett hátrányokat, így sokszor csupán részleges gyógyulás érhető el a gyermeknél, de az sem ritka, hogy a tompalátás teljesen kezeletlenül marad. Azonban a hagyományos okklúziós terápia legnagyobb hátrányának jelenleg azt tartják, hogy nem alkalmas a kétszemes látás (binokuláris funkció) visszaállítására10,11. Az emberi látórendszer az evolúció során bekövetkező újítása éppen az volt, hogy az egymáshoz anatómiailag nagyon közel kerülő szemek látómezeje nagyban átfedett, így kialakulhatott a főemlősökre jellemző széles látószögű binokuláris látómező12, amely a térbeli mélység pontos észlelését teszi lehetővé, lefektetve ezáltal kézmozdulataink pontos térbeli irányításának látási alapjait. A tompalátók többségének azonban ez a pontos mélységészlelési képessége nem alakul ki, emiatt a terápia legfontosabb, végső célját a binokuláris látás helyreállítása kellene, hogy képezze.